Nova Chrysalia [+16, nyitott]

* Fáradtnak, egyenesen kimerültnek érezte magát, amit nem csak a harcnak köszönhetett, hanem az elmúlt időszak sorozatos következményeinek. Hallotta Aurora hangját, tisztán értette, amit mond... de mégis kissé távolinak tűnt. Talán az egész olyan volt, mint egy nyakatekert, furcsa álom, amelyből nem ébredhetett fel egyszerűen és gyorsan. Küzdenie kellett azért, hogy a hajnal első sugarai a szemébe süssenek az ablakon keresztül és visszarántsák a valóságba.
Behunyta a szemét. Talán az a bizonyos hajnal már nem jön el... és tényleg pontot tehet mindennek a végére. Ekkor hasított a fájdalom az arcába, amit a határozott jobbos okozott. A füle szinte sajgott a nő kiáltásától, amely közvetlenül mellette hangzott el. Mintha az erős ködön át egy apró fénysugár kandikált volna le, úgy hasítottak az elhangzott mondatok az elméjébe. * " Itt kell maradnod... Annyi mindent kellene mondanod... Nem tűnhetsz el." *

* Chance ráncolni kezdte a szemöldökét, ezzel egy időben mintha a káosz a helyiségben is gyengült volna. Mély levegőt vett, mint aki felbukkan a víz alól, lassan ismét kinyitotta a szemét. Nem tudta megtartani az egyensúlyát, így Aurorára nehezkedett, de igyekezett nem elsodorni őt. A fekete vonalak gyorsan húzódtak vissza az arcáról, a káosz töredékei pedig fekete porként hullottak le a kezéről és tűntek el, mielőtt elérték volna a tompán csillogó padlót. A kezén lévő páncéldarab végigrepedt, a hangja fájdalmasan reccsent a teremben beállt pillanatnyi csendben. *

Te... mintha égett szagot éreznék... * Jegyezte meg az ismerős hang, amely a tónusában bujkáló mosolyról árulkodott. A férfi köhintett párat, végül vett egy mélyebb levegőt. * Megfogtál, nem tudnék visszautasítani egy ilyen kétségbeesett kérést... de cserébe meghívsz valami erősre és közben suttogva beszélünk, mert szétmegy a fejem...

* A szavai még ömlöttek volna, csak úgy ,mint "Nem veszíthetlek el, mint Aryat!, Azt akarom, hogy élj az új világban", vagy, hogy "szükségem van rád." Mind ezek azonban már nem hangzottak el a szájából, mert már nem volt erre idő. Gátat vont a káosz gyengülése a helyiségben, illetve maga Chance, aki szinte nekidőlt, s épp megtudta tartani, immáron kettejük súlyát. Ahogyan a káosz is, úgy tűnt a férfi is nagyon legyengült, ugyan akkor már egy kis bizonyosságot adott neki, mivel élt. Emiatt azonban kissé kimértebben csapkodta meg a hátát a férfinak. Az élmény túl friss volt ahhoz, hogy józanul kezdjen gondolkodni, egyszerűen, úgy érezte, hogy a sóhaj, egy olyan élethez tartozott, ami lassan visszatért, a sötétségből.*

Most ,hogy mondod....én is érzem. *Realizálta a szagot, azzal a másik szavaira kissé elmosolyodott. Ez tényleg a régi Chance, vagy legalábbis kezd olyan lenni. Szavaira, halk sóhajjal pillantott maga elé, számolva az idővel, majd megtörve a pillanat varázsát tolta kicsit el magától, hogy az arcába nézhessen.* Rendben...de nem tudunk sokat pihenni. Míg elmondok neked mindent amit tudok...talán elég idő. Utána ha gondolod pihenhetsz...de nekem körbe kell néznem a városban.
*Kissé körbepillantott világos szemeivel, s habár ő nem vette észre, haja még nem állt vissza normális színére.*
A káosz gyengült, de nem tűnt el teljesen a városból. Valószínűleg időnként még fel-fel fog bukkanni, de már sokkal gyengébben s csak egy-egy szörny formájában. Nem úgy ,mint régen.
*Halkan beszélt, szinte reflexszerűen, a férfi kérése óta. Úgy emelte vissza rá a pillantását, s egy kis mosolyt engedett meg magának.*
Még mindig túl sokat képzelsz magadról.... *jegyezte meg csípősen.* .. de örülök, hogy újra itt vagy.

*A férfi halk sóhajjal tapsolt párat, ami visszhangzott a hatalmas teremben, míg végül utána csak egy agy széllökést lehetett érezni, ahogyan távozott a helyiségből.*

Hát... nem tudom, mit csináltál az elmúlt években, de piszok jó erőben vagy, ha így meg tudsz tartani... * Köhögött még párat, az utolsóval kifújt egy kisebb füstkarikát. Erőt vett magán, hogy legalább a saját súlyát elbírja. Vett egy kisebb lendületet, úgy állt meg végül a saját lábán. Először ráncolni kezdte a szemöldökét, majd megnyalta két ujját és elnyomta a feje búbján füstölgő tincset. * Egy nagy adag sültcsirkének jobban örültem volna, mint a perzselt haj-... * Elharapta a mondatot, ahogy tovább vezette a gondolatot és hirtelen kapott az arcához. Egy gyors simítással ellenőrizte, hogy megvannak-e a szemöldökei, szerencsére mindkettő a helyén volt. * Mázli... * Dünnyögte. *

Most elvesztettél, inkább azzal próbálj toborozni, hogy lazsálhatok egy kicsit. * Elmosolyodott, majd megmozgatta az állkapcsát. * Asszem kiütötted a helyéről... * Megropogtatta a nyakát is, a pillantása a termet fürkészte, közben a letett fegyveréért indult. * Aurora... örülök, hogy visszajöttél. Először tesztelni akartalak... tudnom kellett, hogy tényleg te vagy-e, de a dolgok egy kicsit összekuszálódtak menet közben. Lógok neked eggyel, behajthatod valamikor. * A hű társát a kezébe véve, megpörgette a feje felett. A penge fekete színe szinte porként hullott le róla, ahogyan elkezdte visszanyerni eredeti formáját. *

Egyébként, hogy is volt? "Ha kell addig verlek, míg fel nem állsz!" Menten belepirulok... * Közölte kaján vigyorral az arcán, majd felnevetett. * Na, gyerünk innen... ennyi jég után fázik a kezem és még kesztyűm sincs. * Utal itt a páncéldarabra, ami gyakorlatilag megsemmisült a harcban. * A többit majd kitárgyaljuk, ha végre leülhetek. * Az ajtó felé indult, előtte állt meg és félrehúzódott az útból, hogy kiengedje a régi barátot. * Elég nagy ramazúrit csaphattunk, még van egy tömeg, amit le kell nyugtatnunk... * Még visszanézett a teremre, a tekintete a másik ismerőst kereste, de már nem találta. Gondolkozott rajta, hogy egyáltalán megemlítse-e, de későbbre odázza a dolgot. *

Inkább maradjunk annyiban, hogy még az előzőek hatása alatt vagyok. *Segített rá a másik lendületére egy kis lökéssel, majd megmozgatta kissé a tagjait. Ahol az imént beverte, azért fájt még kicsit neki. Nem nagyon, éppen csak éreztette magát a fránya. Szétpillantott a helyiségben, figyelte, hogyan tér vissza a fény, szépen lassan. Csak ezután kapta vissza a fejét.* Direkt nem céloztam oda....arról nem tehetek ,hogy nem hagytál más lehetőséget.

Lazsálhatsz...én meg addig járok a városban egyet. Mint mondtam....általában nincs sok időm. *Az állkapocs kapcsolatán csak komolyan, nézte, majd a szája szegletében megengedett egy kis mosolyt, ahogyan pár lépéssel sétált arrébb. Kezeit a csípőjére fonta, úgy figyelte meg a legkisebb zúgókat is. A tapsot nagyon is hallotta, meg annak visszhangját, de nem talál hozzá senkit. * Nem tudtam, hogy itt vagy. Sem azt, hogy ezek történtek veled....senkiről nem tudok semmit.... *mialatt háttal válaszolt a férfinak, a haja lentről felfelé elkezdett vissza váltani lassan az eredeti hajszínére.*
Örülök annak, hogy visszatértél.
*Emelte szemeit a férfira, kissé oldalasan fordulva, így még pont láthatta, amint a fegyver vissza nyeri eredeti állapotát. Ez emlékeztette a régi időkre.* Túl régen volt....
*Motyogta.* Ezt megjegyzem.

*Felvonta egy kicsit a szemöldökét, mialatt megigazgatta fél kézzel a hátán lévő fegyvert.*
Ha akarod, még betarthatom a szavam, ha lesz egy kis időm.
* A másik mellett ment megcsóválva a fejét a szavaira, majd  amint előre engedte, tovább ment. Amint kiért megtorpant, s a szívéhez emelte a kezét kissé elkomorodva maga elé. A harc alatt....még talán az első percekben utána is, olyan mély érzéseket érzett....és most..megint olyan...kissé üresnek érezte magát, mint előtte. Nem értette ezt...ezért kissé zavarta a dolog. Halk sóhajjal emelte maga mellé ismét a kezét.*
Nagyon sokan aggódtak miattad. Sokan szeretnek itt, a legkevesebb ha megmutatod nekik, hogy semmi bajod nincs s nem kell tovább aggódniuk!
Utána elmondok mindent.

Meg sem kérdeztem... egyben vagy? Homályosan emlékszem, de abból ítélve, amilyen kimerült vagyok, nem vettem túl lazán a dolgot. * Pillantott Aurorára. * Legalább a borostámat leperzselhetted volna, gyász... nem merek tükörbe nézni. Van egy olyan érzésem, hogy olyan a fejem, mintha a saját öregapám lennék. Látod? 500 év és meg sem kottyan. Még csak be sem rozsdásodtam! * Nevette el a végét. *

Szóval senkiről semmi hír... szomorú. Egy-két pletykát hallottam, de a fene sem tudja, mennyi igaz belőlük. Ezt majd egy kanapén elnyúlva folytatom, nem tudok egyszerre lépni és komoly dolgokról filozofálni. * Menet közben finoman vállon veregette a nőt. * Nem csak te. Elmulasztottam volna, hogy visszajössz... az pedig piszok nagy hiba lett volna. Egyébként... mind a két szín jól áll. * Piszkálta meg kicsit a haját, ezzel utalva a változásra. *

Hmm? Valami gáz van? * Lassított a léptein és visszapillantott, amikor a régi barát megtorpant. A tekintete némi komolyságot tükrözött, talán ez az egy dolog volt, amiben ténylegesen változott az elmúlt évszázadok alatt. Néha képes volt komolyan is nézni. * Hát... aggódnak vagy sem, még egyszer le fogom őket sokkolni ma. Azt hiszem, túl sokáig voltam én a Patron, ideje nyugdíjba vonulnom. Catelyn sokkal jobban el tudná látni ezt a feladatot, plusz! Nem hagyhatom, hogy tök egyedül mentsd meg a világot, egyszerűen túl sok jutna neked abból a hírnévből. Talán még tudok hasznos is lenni. Feljössz velem az erkélyre? Sosem voltam lámpalázas, de... ha egyedül mennék oda ki, akkor egy taligában kellene visszacipelnetek. És... pár bátorító szót szólhatnál, végül is neked köszönhetik, hogy nem egy időzített bombán ácsorognak tovább...

Természetesen. Ennyi meg sem kottyan nekem. *Mozgatta meg kicsit a jobb vállát, úgy téve, mintha tényleg semmiség lenne az egész. Nem tervezte, hogy a férfi orrára köti, hogy voltak olyan pillanatok amikor valóban el kellet azon gondolkodnia, mi legyen a következő lépése, hogy se ő ne sérüljön nagyon, sem a férfi.*
Ne hisztizz már....ez legyen a legnagyobb gondod..legalább egy kicsit férfiasan nézel ki kivételesen!
*Pillantott hirtelen a férfira, amint azt hallgatta, összevont szemöldökkel. Mégis a nő mimikája sokkal inkább nosztalgikusnak tűnt, kissé gyermekiesnek.*
Még szép...csalódtam volna ha amikor újra látlak egy elhízott, vénembert találok.
*Vonta fel a fejét.*

Ühm...megköszönném, jó lenne tudni..még ha csak pletykák, akkor is.
*Bólintott maga elé, majd halvány mosollyal az arcán nézett tovább előre, mialatt a férfit hallgatta. Még ha az érzések valamiért nem voltak erősek...ő is ezt érezte. A gondolatmenetéből a szavai zökkentették ki. Felé kapta a fejét.*
Eh?!
*Azzal a hajára pillantott aminek vége a férfi kezében változott vissza éppen eredeti színére. Elgondolkodott.*
Eddig...észre sem vettem. Valószínűleg...ez AZÓTA van....

*A kezeit nézte, majd egy halk sóhaj kíséretében rázta meg a fejét.* Nem...vagyis még nem tudom. Még rá kell jönnöm erre is.
*Emelte vissza zöldes szemeit a férfira. Akkor találkozott először annak komoly tekintetével, ami meglepte. Felvont szemöldökkel kissé elmosolyodott.*
Úgy tűnik még képes vagy meglepetésekre.....
Catelyn..... *Emlékezett vissza a dolgokra.* A nő, akit megmentettél. Ő is hálás neked....valószínűleg mindannyian sajnálni fogják, ha végül mellém szegődsz.
De csak akkor jöhetsz, ha nem hátráltatsz.
*Indult meg tovább, mintha mi sem történt volna. Már jó pár lépéssel lehagyta, amikor megtorpanva, vissza pillantott a másikra. Hosszan nézte.*
Biztosan azt akarod...hogy én ott fent beszéljek?

* A válasz miatt először felvonta a szemöldökét, majd jóízűen felnevetett. * Na állj, mindig férfiasan nézek ki, kivéve azt az esetet, amikor rám aggatáttok azt az idióta kendőt... A rémálmaim legmélyebb bugyraiban még kísért a pillanat, sosem fogom kiheverni. Lehet, hogy emiatt alakultak így a dolgok, mert a sokk olyan mélyen ágyazódott a lelkembe. * Viccelte el a helyzetet, tényleg egyre inkább kezdte kiheverni magát. Fáradt volt, de kétségkívül az igazi Chance. * Azért nem csak én tanultam pár új trükköt, ahogy láttam... Te sem azzal töltötted az idődet, hogy süteményeket nassoltál...

Te is meglepődtél, akkor nem az én emlékeimben van a hiba... Valami furcsa volt, de most esett le, hogy mi az, ami nem "stimmelt". Egyébként, mióta vagy az az azóta? * Megvakarta a tarkóját, ahogy próbált rájönni magától a válaszra. * Túl sok lehetőség van rá... Elég mozgalmas volt eddig a helyzet.

Ha tudnád, mennyi meglepetést tartogatok még... * A nő említésére elmosolyodott és bólintott. * Tudom, hogy hálás, pedig nem kellene. Azt tettem, amit helyesnek láttam. Ha más állt volna ott, ugyanúgy megteszem... Ő is nagyon sokat segített nekem, mondhatni barátok lettünk még úgy is, hogy egy ideje kibillentek a dolgok a normál kerékvágásból. Egyébként erős, és egy fokkal jobban tudja kezelni az emberek mizériát...
Vigyázz, mit kívánsz, mert a végén te fogsz lemaradni...

Jah... valami olyasmi. Csak pár szót, vagy ints nekik. Ha egyedül kellene kiállnom, sikítva menekülnék el, mint valami kislány. Nem szívesen vallom be, hogy valami elcsesztem, kell egy kis plusz motiváció. Plusz, így nyíltan rád tudom fogni, hogy megpörköltél... * Az utóbbit nem komolyan tette hozzá, a tőle általános lazasággal jegyezte meg. * Egyébként nem olyan vészes ott lenni az emberek előtt... A legtöbbnek egy vigasztaló szóra vagy reményre van szüksége, ha pedig megadod ezeket nem kell hazudnod. Úgy gondolom, hogy még mindig van reményünk, végül is itt vagyunk, ennek pedig oka van...

* Ahogy elérték a széles teraszra vezető utat, a kilincsre tette a kezét. Még vett egy mélyebb levegőt, elmosolyodott és Aurorára kacsintott. * Akkor hadd szóljon!

Nem az én ötletem volt,de kivételesen én is élveztem…. viccesen néztél ki.
*Engedett meg egy kis vigyort visszagondolva a régi időkre. Habár harcoltak,és időben, világokban utaztak, mégis boldogok voltak. Sokat nevettek a harcok alatt…… ezért bármennyire is volt nehéz, nem akarta elfelejteni ezeket a pillanatokat. A végét sem…pedig minden pillanatban azt kívánja, bárcsak átírhatná. Még most is…habár emlékszik ezekre a dolgokra és valamiféle érzés van benne….de nagyon is tudja akaratlanul is hogy hiányos….. Talán Bhunivelze csinált valamit vele, amikor megtette Saviornak? Felkapta a fejét a férfi felé.*
Ugyan Chance…van amit sosem tudsz lemosni magadról, hiába sírdogálsz majd.
*Jelentette ki, azzal sóhajtott kis mosollyal.*
Fogalmam sincs…nem emlékszem.
 
*A kérdésen nem kellet elgondolkodnia. Azonnal vágta rá a választ.*
Az itteni időszámítás szerint egy hete….. lényegében csak ma jöttem vissza a világra.*Tudta, hogy amit mond, az nagyon furán hangozhat. Éppen ezért nem is nézett a férfira, csak maga elé, határozottan.*
Nem emlékszem az elmúlt 500 évre…ezért is mondtam ,hogy szerencse, hogy itt megtaláltalak….hogy élsz még, és nem tűntél el. Biztos vannak olyanok még…mint én. Őket is meg kellene találnom.
És még mozgalmasabb lesz. Ugyan olyan kalandok elé nézünk Chance, mint 500 éve, és legalább annyira súlyos a helyzet, mint akkor. Készen állsz rá?
 
Alig várom, hogy lássam. *Hosszan nézte, majd megrázta a fejét kicsit.* Látszik, hogy nem sokat változtál. Nem mindenki gondolkodik úgy, mint te Chance… gondolj csak bele. 500 éve élnek, nem öregednek…a legtöbben már nem foglalkoznak a másikkal…csak magukkal. Hogy túléljék.. vagy éppen annak ellenkezője. Így az olyanok, mint te…fontosak.
*Sóhajtott ,majd bólintott.* Ez a te döntésed, mivel ez a város is a tied.
Lesheted….
 
*Hosszan figyelte, hallgatta, majd csak bólintott. Jobb volt ha nem szól semmit, csak int egy párat. Itt most mindenki Chancere volt kíváncsi, nem mellesleg, mit mondhatott volna? Hogy eljött, s innentől számítva 13 napja van ,hogy segítsen az embereket-lelkét megtisztítani az új világba?
Ha ezt tette volna, nem csak azok figyeltek volna fel rá, akiken segítenie kell, hanem azok is, akik az ellenségei mostantól.*
 

Menjünk. *lépett előre, majd megvárta a férfit s kilépet az erkélyre. Hosszan nézett le…majd amint az emberek figyelme felé vonult intett.*

Hé, én nem is picsogtam... Csak diszkréten morogtam, van egy kis különbség. * Vágta ki magát belőle. Hálát adott, amiért a régi ismerős társaságában lehetett. Így nem kellett azon gondolkoznia, hogy amit tett, amit eddig követett, egy ideje rossz volt és téves. Talán többet ártott vele, mint amit használt... Egyetlen különbség volt. A sötétség kiesett a képből, csak a helyét érezte még. Úgy gondolta, ilyen lehet, ha egy tumort kivágnak az ember testéből. Most nem volt egyedül a sötét gondolatokkal, ráadásul azok sem voltak olyan kemények, mint korábban. Tisztában volt vele, hogy helyre kell hoznia a dolgokat, még segíthet, még javíthat. Ez elég motiváció volt a folytatásra és a teljes erőbedobásra. *

* Aurora válasza miatt ráncolni kezdte a szemöldökét. * Szóval nem emlékszel az elmúlt évekre... Ez... furcsa, a legszebben foglalkozva is. * Bátorítóan elmosolyodott. * Hé, majd visszaszerezzük azokat az emlékeket, vagy kiderítjük, merre jártál pontosan. Hogy készen állok-e? Szivi, 500 évig az volt az egyik legnagyobb gondom, hogy lesöpörjem a vállamon megtelepedett port, ennél sosem leszek felkészültebb.

Már majdnem kezdem úgy érezni, hogy bókolni akarsz nekem. Nyugi, velem minden oké. Egyébként az emberek ugyanúgy törődnek egymással. Időről időre belefásulnak az életbe, de ha csak egy is van, aki reménykedik, akkor előbb-utóbb átveszik tőle. Figyeltem őket. Mindig akad legalább egy, aki okot ad a folytatásra... Bízz bennük. * Kacsintott itt a nőre. *

* Elsőként lépett ki az erkélyre, odalent már addigra összegyűlt a tömeg. Habár még sok helyen csillogott a jég, a ledőlt oszlopok romjai ott hevertek a téren, kevésbé érdekelte őket, mint maga a Patron vagy a furcsa idegen. Chance megtámaszkodott a korláton, majd a balját megemelve intett. A jég megolvadt annyira, hogy hó legyen belőle, amit a gyerekek ki is használtak és hógolyókat kezdtek gyúrni.
A csend kissé feszült volt. Az emberek nem tudták, mire számítsanak, főként ahogy a megviseltebb pillantású vezetőt látták. Odalent állt Catelyn is, aki ugyanolyan kíváncsi volt, mint a többiek. * Először is... bocs a kupiért. * Mondta ki elmosolyodva, ez valamelyest oldotta a hangulatot. *

Sok minden van, amiért bocsánat kéréssel tartozom nektek... kezdve a szörnyekkel, amelyek egyre gyakrabban bukkantak fel a városban. A... probléma forrása megszűnt, egy ideig még biztonságban vagytok. Habár a világ végéről szóló hírek talán igazak, nem annyira veszélyesek, mint amilyennek tűnnek. Elérkezettnek érzem az időt, hogy lemondjak a szerepemről, amit a mindennapjaitokban töltöttem be Patronként. A mai naptól számított 13 napon belül válaszokat fogok adni sok kérdésre, amelyeket én magam is meg akarok találni. Valószínűleg el kell utaznom... de ez idő alatt sem maradtok vezető nélkül! A hölgy, aki erre igazán alkalmas lenne, ott áll lent köztetek! * Alig mondta ki ezt, a tekintetek a helyettesre szegeződtek, aki értetlenül pislogott körbe. Hirtelenjében megszólalni sem tudott, csak habogott. *

Ami a korábbiakat illeti, félreértés történt. Aurora a városunk tiszteletbeli vendége, nem pedig az ellenségünk.

*Lassan emelte éppen csak egy pillanatra a szemeit a férfi felé. Hogy ő merre járt az elmúlt 500 évben? .... Pontosan tudta, hogy egy csapdában ragadts ezért szinte kómában végig aludta ezt az időt....ugyan akkor, ezt így nem merte elmondani a férfinak. Hiszen mégis csak itt hagyta őket.....akaratlanul, de nem volt mellettük. Kis mosolyt engedett meg a szája szegletében.*
Akkor készülj fel, az öreg csontjaid meglesznek mostantól mozgatva!
*Azzal a "szivi" kifejezés miatt még egy féloldalas rúgással fenéken billentette ,komoly arccal a férfit.*
Ezt remélem tudod, miért kaptad. Van még több is ha gondolod.

Hah...azért ne telj el túlzottan magadtól. Nem bókoltam, csak elmondtam ami az igazság jelenleg. Ettől függetlenül ne legyél túlságosan önelégült...vagy ne jobban, mint jelenleg.
*Pillantott félre a saját mondata miatt egy halvány mosollyal.*
Ha nem bízznék...nem lennék itt.......
*Nézet szét ahogyan haladtak. El-eltöprengve a dolgokon.*

*Csendben hallgatta, ahogyan Chance, mint Patron kezdett el intézkedni. Figyelte a mozdulatait, a szavait. Ahogyan az emberek figyeltek rá, és reagáltak a szavaira. Hosszan nézte a nőt is, aki zavartan pislogott a férfi szavai után. Halványan elmosolyodott , éppen csak magának megrázva parányit a fejét. Chance....valóban nem sokat változott. Több felelőssége lett az emberekkel szemben...valóban...de mégis csak Chance maradt. *

*Amint ő került terítékre a férfira nézett hirtelen....hosszan ,majd mellé lépett, hogy láthassák s lefelé pillantott. Kissé összevont szemöldökkel nézte a sok lelket, majd egy pillanatra az ajkába harapott, habár ez nem nagyon látszódhatott onnan...maximum csak a férfi vehette észre, parányi elbizonytalanodását.Majd vett egy nagy levegőt és hirtelen határozottan csapta ki egyik kezét, s úgy kezdet el beszélni.*
Sokatok várja a világvégét, hogy végre megpihenhessetek, sokan pedig a csodát, hogy valami végre változik! Azt nem ígérhetem  meg, hogy minden úgy lesz ahogyan kívánjátok, de azt igen, hogy minden megfogok tenni azért, hogy Bhunivelze segítsen az embereken!
Hiszen mind tudjátok a legendákat, hogy a vég előtt megjelennek ez okból a Saviorok!
* Lendületesen mondta, határozottan, mégis kissé kiáltva, ezzel is hangsőlyt adva a dolgoknak. Beleélte magát, segíteni akart Chancenak is s remélte, hogy már ezzel tisztithat meg lelkeket a lent állok között. A lendülettől a haja kissé felcsapódott, így láthatóvá vált, hogy ismét változtatta a színét.*
Egy vagyok közülök, aki azért jött vissza, hogy segítsek rajtatok és megtalálja a többieket. Szükségem van a Patronotokra, ezért kell elvinnem magammal. Ő olyan ember aki harcolt már az 500 évvel ezelőtti nagy harcokban is....éppen ezért remélem, hogy nyugodt szívvel elengeditek őt velem!

Úgy mondod, mintha most múltál volna húsz... A másik véncsont. * Vágott vissza nevetve. Kezdte magát felszabadultabbnak érezni. Ahol korábban a sötétség terjeszkedett a lelkében, most űr volt. Csendes tisztaság, amelyet lassan töltöttek meg a remények, a vágyak, az álmok, éppen mint annak idején.
A rúgás miatt megbotlik előre, az egyensúlyát visszanyerve tapogatja meg a sértett felületet. * Naaa... ezt azért nem érdemeltem! Legalábbis többnyire. Nem tetszik a "szivi"? Akkor kereshetünk mást is, nagyon sok hasonlót tanultam ám. * Húzta még Aurorát. * Egyébként nem tehetek róla, úgy kéred a hasonló megjegyzéseket, amikor ilyen pillantással nézek. Nem én vagyok az egyetlen, aki hasonlókat aggatott rád. Mint anno az a bajszos mamlasz az egyik faluban... Hogy is mondta? Cuncimókus?

* Amikor a tömeghez szóltak, jól látta Aurora reakcióját. Fairnek érezte, mert neki sem volt egyszerű ezek után az emberek szemébe nézni, a régi barát pedig megerősítette a puszta jelenlétével is. Nem hagyhatta ki semmiből.
Amíg hallgatta, lazán megtámaszkodott a korláton. A kezdet valószínűleg nem lehetett könnyű, de látta, amint elragadja a lendület, a pillanatok heve és a hangja megtölti az emberek között honoló csendet. Behunyta egy hosszabb pillanatra szemét. Úgy tűnt, nem csak ő érezte azt az energiát, ami szinte áradt belőle. Kemény harcnak ígérkezett az előttük álló feladat, de határozottan olyannak, amely megér minden munkát és erőfeszítést. *

Tudod, ha eleve nem érezném megnyerhetőnek az ügyet, most meggyőztél volna róla. * Mosolyodott el, és először lassan, halkan, majd egyre hangosabban kezdett tapsolni. * Hallottátok! Sokkal több reményünk van, mint azt gondoltuk! Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de... én nem szívesen ücsörögnék úgy, hogy várjam a véget és semmit sem tettem ellene.
* Az emberek a tömegben egymásra néztek. Bizonytalanok voltak, de kezdték érezni a reményt. Néhány kiszabadultak a káosz markából, mások kétkedve vonogatták a vállukat. Akárhogyan is reagáltak, Aurora és Chance szavai elindítottak valamit. Catelyn nem akart hinni a fülének, idegesen harapott az ajkaiba. Talán azon gondolkozott, hogyan tehet eleget a megmentője kérésének, hogyan lehetne ő a Patron, de megértette a helyzet súlyát. Azt már megtapasztalta, hogy Chance mindig több mindenben volt benne, mint amennyit mondott, vagy éppen mesélt a régi időkről. Nem várta el, hogy ez megváltozzon. Talán tényleg sikerrel járhatnak... talán... *

Még én is kezdtem azt hinni, hogy megcsinálhatjuk... * Jegyezte meg csak Aurorának, közben rámosolygott. *

Igaz....öregebb vagyok jóval nálad....de még mindig jobban karban tartom magam, mint te.
*Engedett meg egy enyhe mosolyt a megjegyzésre, mialatt haladt a másik mellett. A rúgás pontosan azt hozta amit várt. A férfi habár nem esett orra, de nem kellet sok. Amikor az ismerős történet került szóba ráemelte hosszan zöldes szemeit. Egy ideig nézte, végül kis vigyort engedett meg. Ugyan olyat, mint akkoriban. Kissé ijesztőt.*
Arra emlékszel...mi történt azután a pasassal?

*Amint az egész csillapodott észrevette, hogy páran megtisztultak. Előre emelte ki a kezeit, a fények, meg egymás után tüntek el ott. Ha sikerrel jár, és ezek az emberek újjá születhetnek az új világban...  akkor már megérte. És...ha sikerrel jár.... akkor a régi barátjukat is viszont láthatnák......
Halkan vett egy mély levegőt, amint a férfira emelte a szemeit.*
Nem így akartam neked elmondani a dolgokat. De itt volt a lehetőség....esélyünk van Chance....régen is volt esélyünk. Nincs sok időnk, ezért cselekednünk kell. A viccet félre téve.... szeretném, ha valóban velem jönnél. Pont úgy...mint régen.
*Nézte komolyabban a férfit, mégis parányi kérlelés tünt ki a szemeiből. Úgy gondolta egyedül fog harcolni...de így, hogy megtalálta a férfit....nem hagyhatta itt.*
Nem tudom pontosan ki az ellenségünk....csak annyit tudok, hogy folyamatosan meg kell tisztitanunk az emberek lelkét....valóban velem jössz?

Könnyű felvágni annak, akit nem most rángattak vissza az élők közé... * Dünnyögte a választ, de nem igazán bosszúsan. Most nem tudott az lenni, bármennyire is szeretett volna. * Jah, emlékszem... Szerintem azóta is sántít és cincogó hangon beszél. Talán már nem is Ludonak hívják, hanem Ludmillának... de ettől függetlenül felejthetetlen élmény volt. Várom a következő jelöltet, aki bepróbálkozik vele, én inkább kerülöm a Cuncimókust, majd találok helyette valami jobbat. * Villantott meg egy mosolyt felé. *

Hát... szerintem elég hatásos módot választottál. * Karba tette a kezét, a mosoly nem tűnt el az arcáról. Volt valami, ami nosztalgikussá tette a szemében a pillanatot. Ellökte magát a korláttól, majd homlokon pöckölte Aurorát. * Ne nézz rám ilyen kétségbeesett tekintettel. Ha nem kérnél, akkor is veled mennék. Már eldöntöttem, amíg egy kicsi esélyünk is van, nem fogok tétlenül ücsörögni és koktélokat vedelni, bármennyire is csábító.

* A tömeg felé pillantott. * Köszönöm az eddigieket, mindannyitoknak és a bizalmat is... Azt hiszem, visszaéltem vele, de szeretném kijavítani a hibámat. Még sok mindent kell megbeszélnünk, de ígérem, semmiből sem maradtok ki. * Intett feléjük, majd az ajtó felé indult, hogy odabent letelepedjenek valahova egy frissítő mellé és megbeszéljék a részleteket. Megvárta, amíg Aurora is beér, az ajtót csak utána csukta be. * Tíz perc... cirka ennyi idő kell, amit Cate meg tud mozdulni. Fel fog trappolni egyenesen ide, úgy tépi fel az ajtót, hogy a zsanérok is beleremegnek... aztán elkap vagy engem vagy téged, attól függ ki lesz közelebb, és kiabálva kérdéseket és sértéseket vág a fejünkhöz. Akarsz lenni az áldozat, vagy átadod a stafétát? * Kérdezte. Elindult a folyosón, egy közeli ajtót célzott meg, amely egy kisebb nappaliszerű helyiséget rejtett. Pár fotel, kanapé, a fal mellett pult, rajta pedig kávéfőző és egy italautomata. *

*A férfi első mondatára nem nagyon reagált semmit. Amit mondott elmondott...habár tudta, hogy még nem volt, se nem teljesen érthető....se nem teljesen tiszta. Éppen csak foszlányokat adogatott Chance-nak, amitől nem volt meglepő, hogy nem értette teljesen meg a dolgokat. Sokszor ha most ő maga belegondolt, sem talált mindenhol értelmet....vagy okokat.
Azonban mikor a kérdésére válaszolt, apró sejtelmes mosoly hagyta el ajkát.*
Nagy az esély rá...de nem mondhatod azt, hogy nem érdemelte meg.
*Jelentette ki, majd sóhajtott.*
Ami késik, nem múlik Chance...úgy találgass.....,hogy nem hagyom magam.
*Vonta fel egyik szemöldökét. Kis vigyora miatt, amit leginkább csak a férfinak mutatott, nem tűnt ez fenyegetésnek...sokkal inkább kihívásnak.*

*Hitetlenkedve és egy pillanatig döbbentve nézett a férfi után, mialatt a homlokát dörzsölte a kezeivel. Annyira régen volt hasonlóan nosztalgikus érzésekben és pillanatokban, hogy nem tudta hirtelen, hogyan is reagáljon rá. Végül szavaira, kissé elhúzta a száját.*
Komolyan... mintha bárki is így nézett volna rád. Szerintem nagyon el vagy tévelyedve...... a segítségedet kértem, de nem vagyok kétségbeesett....
Ohh...szóval a mai nap után, még én köszönjem meg a nagyságos úrnak, hogy velem méltóztatik jönni?
*Vonta fel egyik szemöldökét, ahogyan követni kezdte.*

*Csendben, s valamivel komolyabban követte a férfit a másik helyiségbe. Szavainál valamennyire nehezebben képzelte el, ahogyan a nő ezt teszi, de hát a férfi jobban ismerte...így rá kellet hagyatkoznia ebben a témában is. Amint beértek, körbe nézett, figyelmesen, lassan, majd megérintette a fotel szélét, a falat, a polcok egy részét. Bármihez hozzáért, furcsán ismerős érzés vette hatalmába....ugyan akkor az a kis üresség nem engedte, hogy felidézze pontosan, miről is van szó. A magyarázat végén lévő kérdésre vissza kapta a fejét a férfira. Haja hirtelen lódult utána. Lila tincsei pedig egy pillanatig szerte ágazodtak.*
Engem nem zavar ha elkezd velem üvöltözni, elég hatásos tudok lenni.
*Nézett a férfira s megelőzte annak kétkedő, vagy kérdő tekintetét.*
Természetesen mindenféle erőszak nélkül, de mivel téged jobban ismer, valószínűnek tartom, hogy téged hamarabb el fog kapni, mint engem.
*Nézett ismételten szét, majd kényelmesen leült az egyik fotelba s átfonta egyik lábát a másikon kecsesen. Kihúzott háttal, felvont fejjel nézett a férfira.
Habár nőiesen kecsesen ült, volt a tartásában valamilyen erő, ami sokkal határozottabbá tette a megjelenését.*
Mikor akarsz beszélni pontosan? Valamennyire láthattad az előbb, hogy "miről" is van szó.... egy cseppnyit.

* Miután beléptek a helyiségbe, az egyik fotelben foglalt helyet. Kényelmesen hátradőlt, a karjait megtámasztotta a karfán. * Nyugi, nem hagyok túl sok lehetőséget rá, hogy szétrúgd a seggem. Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam, meg talán előtte valami cifra név, amit rád akasztok. * Válaszolta, ezzel egyértelművé téve, hogy a ki nem mondott kihívást elfogadta és minden bizonnyal megadja majd a módját. *
Hát... ha nem is akarod megköszönni, hogy veled megyek, legalább egy piára meghívhatnál valamikor. Mondjuk ha végeztünk a világ megmentése business-szel. * Ami Catelyn reakcióját illette, inkább elengedte. Úgyis pillanatok múlva kiderülhet, éppen ezért nem akarta feszegetni a témát. Ráadásul volt valami, ami sokkal jobban foglalkoztatta... *

Egy cseppnyit... * Csettintett a nyelvével. * A csepp kevés, de arra elég, hogy felkeltse az érdeklődésemet... Szóval, mi a helyzet a Saviorokkal és veled? És Bhunivelzével... Aurora. Szeretnék tudni minden részletet, amit tudsz. Már fejest ugrottam bele vakon, legalább utólag tudjam meg, mibe. * Nevetett fel rajta. * Amikor korábban harcoltunk, valamit tettél velem, nem igaz? Legyőzted a káoszt és kiszabadítottál belőle, láttam valamit... mintha fények lettek volna. Mi volt az? Köze van a saviorokhoz?
Más téma egy kicsit, de szintén kapcsolódik... Ragn. Biztos vagyok benne, hogy őt hallottam a teremben, mielőtt odaértél volna. Beszéltem vele néhány szót. Egyszerűen csak megjelent, utána pedig eltűnt... túl valóságosnak festett minden ahhoz, hogy csak képzeljem... Talán ő is itt van valahol a közelben.

*Kis mosollyal nyugtázta, hogy a férfi valóban nem változott igazán. A kihívását elfogadta s ezzel együtt ismerős kalandok, emlékek jelentek meg a fejében. Pont olyanok....mint annak idején. Egy furcsa kósza gondolat, azonban szintén beférkőzött. Vajon most is ilyen lesz? Vagy most többet veszíthetnek?*
Ha végeztünk akkor meghívlak...egy egész üveggel.


*Aurora lassan megjegyezte a férfi minden kérdését s míg meg emésztette őket, hogy a választ is elmondhassa, tekintetével maga elé meredt. Ujjaival kopogott a fotelnek a karfáján, igyekezett pihenni egy kicsit. Már nem emlékezett arra mikor aludt legutóbb normálisan....... Amióta Savior lett, habár elfáradt, nem tudott aludni.
Egy percet sem....*
Kezdjük inkább az elején.... 500 éve... mikor a káosz kiszabadult és az istennő meghalt...mikor azt hittük, hogy minden rendben lesz... az időkapuk amiken utaztunk hirtelen újra kinyíltak..emlékszel?
*Emelte fel kissé a pillantását a férfira.*
A kapukban megnyíló káosz magába szívta a harcosok egy részét.....így tűntem el én is. 500 évig egy rémálomban vergődtem..újra élve bizonyos pillanatokat és mégsem éberen....csak mikor nemrég felkeltem....döbbentem erre rá. Az, hogy veled találkoztam..mondhatni, csoda.
*Kitámasztotta a fejét, mialatt tovább gondolkodott.*
Bhunivelze úgy tervezte, hogy ad még egy esélyt az emberiségnek, ezért azokat a harcosokat, akiket elnyelt az időkapu, saviorokká tette. Elvett tőlünk valamit, hogy segíthessünk az embereknek. Akaratunk ellenére megfosztott minket az emberségünktől....legalábbis néha így érzem.
* Parányi ironikus mosoly jelent meg az arcán.*
Nem tudom a részleteket....csak annyit, hogy az istenség új világot kíván teremteni azoknak az embereknek a lelkével, akiket sikerül megtisztítani...és itt van dolga a Saviornak.
*Pillantott fel a férfira kedvesebben, hosszan mielőtt folytatta volna.*
Szerencsére, te már ott leszel. Ezt jelentette ez a fény....megmentettem a lelked.

Ragn? Ő is harcos volt...de egy másik csoportban, nem? Az a baj..hogy sokan meghaltak..mások eltűntek... Más Saviorral eddig nem is találkoztam.....
Nem lesz könnyű dolgunk Chance....ezért gondold meg. Te már élni fogsz, nem kötelező velem jönnöd.

Vigyázz, mert annyit emlegetjük ezeket a dolgokat, hogy tényleg a szavadon foglak. Akkor nem ment majd meg, hogy "azt nem úgy gondoltam" vagy "ejnye Chance, csak álmodtad"... * Nevetett fel rajta, majd behunyta a szemét. Egy kicsit úgy érezte, visszakapott valamit, amit elvesztett. Egy szikrányit abból az időből, ami olyan messze volt már... *

Emlékszem. Túl jó a memóriám, legalábbis amikor éppen nem vagyok félig szörny és nem a káosz irányít... A többibe belekérdezhetsz, azért még felelősséget is vállalok. * A tekintete elkomorodott, miközben Aurorát hallgatta. Nem egészen ilyen válaszokra számított, talán kegyesebbekre. * Szóval... 500 évig őröltek, hogy aztán leszedáljanak és elküldjenek megmenteni a világot... Vágom. Aurora... * Elcsendesedett, majd a szemöldökét kezdte ráncolni, végül megrázta a fejét. * Sosem fogom megérteni, hogy mit élveznek ebben az istenek. Öreg vagyok én már ehhez. * Toldotta meg egy könnyedebb kommentárral. * Tudod, nem sokan titulálták eddig csodának a felbukkanásomat, szóval hizlald csak az egómat... A viccet félretéve: örülök neki, hogy látlak, csak a körülmények nem olyan túl rózsásak, de azzá tesszük őket, nem? Egész jók voltunk régen is a bizniszben.

Szóval mint Saviornak, az a dolgod, hogy megmentsd az emberek lelkét, aminek ékes trófeája lettem. De... mi lesz veled? Téged ki ment meg?

Ragnvard ott volt, amikor a városokat alapítottuk. Luxerion volt az övé valamilyen szinten, sokáig tartottuk a kapcsolatot... A városi vezetés részében feszített, akár a pók a lucernásban, ilyen távlatban az utolsó királyként emlegetik. Egyik napról a másikra tűnt el. Nyomok nélkül, bármilyen üzenet nélkül. Egy ideig próbáltam őt is megtalálni, de minden alkalommal zsákutcában kötöttem ki. A nyakamat tenném rá, hogy láttam korábban... Vagy csak látni akartam... Elég zavaros. Mintha beszéltünk volna... * Lemondóan felsóhajtott. *

Hé... azt mondod, nem kötelező mennem, mert én már megúsztam. Ennyire megkopott a képem a fejedben? * Felnevetett rajta. * Pont azért kell mennem, mert már túl vagyok rajta. Túl sok mindent vesztettünk már el, meg kell próbálnunk mindent megóvni, amit csak tudunk. Ezen nincs mit átgondolni, ez a helyes.

Ha valamit komolyan gondolok, akkor általában úgy is beszélek. De ezek után, lehetséges, hogy mégis át kellene gondolnom a helyzetet. Még véletlenül sem szeretnék számodra előnyt adni, se a későbbiekben visszakozni egy olyan dologban amiben neked lenne igazad.
*Adott ki egy halvány mosolyt, ahogyan a másik felnevetett.Az eddigi szürke napok után, ahol csak idegenekkel volt körülvéve, ez most sokkal kellemesebb helyzet volt. Nincs sok idejük, és mégis volt valami, amit ő is megfoghatott és hagyhatta, hogy a régi időkre emlékeztesse. A nosztalgia meg gyógyít....amennyire fájdalmas, éppen annyira kegyes is. Bármennyire is régen volt....szinte minden pillanat mélyen az emlékeibe vésődött.*

500 év sok idő, még egy olyan embernek is, mint te. Ezért....mondjuk úgy, hogy csak félig lepett meg a dolog. Bár számomra ez a hosszú idő nem tűnt olyan soknak, mint neked. Miért ? Miért érezted azt, hogy semmi nem jó? Miért fordultál akaratlanul is a káoszhoz? Az a kesztyű felerősítette a dolgokat....de...nem ő volt a gyújtó pont...igaz?
*Dőlt kissé előre, kicsit komolyabban. Tudni akarta, pontosan mi történhetett a férfival, amivel idáig fajult a helyzet. Ha csak egy kicsit késik, akkor Chancet is elveszíti..... S abban a pillanatban döbbenten nézett maga elé. Vajon ezért szóltak neki fentről, hogy ide jöjjön? De Ő, nem valós, akkor mégis miért figyelt erre? Lepetten nézett egy kis ideig, majd megrázta a saját fejét, s hagyta, hogy visszatérjen a jelenbe. A kételyek szintén az istenek játékának volt betudható. Úgy tűnt még így is, szerettek jobban közbe avatkozni, mint ahogyan kellet volna. Ezt viszont inkább még nem kötötte a másik orrára.*
Ne vágj ilyen arcot..... *Suttogta s csak ismételten kis mosollyal fogadta a férfi szavait. Elég volt, ha ő változott. Nem akarta, hogy Chance is másmilyen legyen.*
Ebben egyetértünk. Ha nem is ment annak idején, az elején minden zökkenő mentesen. A végére mindenkit lepipáltunk.

Ahogyan kimondod ezeket a szavakat, olyannak hangzik, mintha valami hatalmas ember lennék egymagamban. Több Savior van....de nem tudom merre kereshetem meg őket. Az emberek lelkét tisztítjuk....végül is lehet mentésnek nevezni...de azt te is elvégezted eddig is a hallottak alapján. Sokan szeretnek itt lenni Yusnaanban.
* A kérdésre összevonta a szemöldökét, majd kíváncsian emelte világos szemeit a másikra.*
Miért kellene megmenteni ?

Luxerion... a város amiben a mai napig nagyon erős a vallás....igaz? Fél füllel, mintha hallottam volna már róla. *Húzta ki magát, mialatt elgondolkodott a történteken. Miután megtalálta a teremben Chance-t, valami furcsa jelenlétet ő is érzet. Viszont semmit nem látott ezért az ellentétes érzéseket félre tette. Akkor másra koncentrált. * Az utolsó király......
Nem képzelődtél.... mikor a káosz eltűnt s minden kitisztult, valami elhagyta a termet. Nem tudom, hogy ez a férfi volt e ott, vagy más...de valami volt ott. *Komolyan pillantott a férfira.* Azt mondod beszéltél vele.... miről? Arra emlékszel?

*Aurora halkan sóhajtott fel a férfi szavaira.*
Most, hogy mondod..... elég homályos. Lehet ráférne egy frissítés.
*Jelentette ki, valamivel könnyedebb tónusban, pont ahogyan a férfi beszélt. Majd lassan felállt s lendületből csapott rá a másik lábára.*
1 óra múlva indulnom kell, ennyi időt tudok neked adni. Hajnali hatig a városban leszünk, utána tovább megyünk. Az viszont fontos, hogy akkor, reggel mellettem legyél.  Készülj fel, hogy a következő 13 napunk.... mozgalmas lesz.

Komolyan gondoltad? Helyes. Ha már ott leszünk, akkor befizethetsz egy finom vacsorára is...
* Csendben hallgatta Aurorát, majd a kérdések után is hosszabban hallgatott. Végül felsóhajtott, és a hosszúra nyúlt szünettel kezdte megadni a választ. * És romboljam le azt a vagány képet, amit eddig rólam alkottál? Egye penész... 500 év piszok hosszú idő. Túl sok mindent veszítettem el, azok közül akiket és amiket fontosnak tartottam. Hiába kerestem a megoldásokat, egyszerűen mindig túl későn érkeztem. Úgy éreztem, hogy mindent megtettem, amit csak futotta az erőmből, de... az az igazság, hogy ezekhez a gondolatokhoz szerintem már volt egy kis "segítségem". Korán sem az volt minden, amit kellett volna csinálnom, sőt... egészen máshol lett volna a helyem, utólag tudom.
Végigmásztam olyan tárnákon és barlangokon, ahol konkrétan az orrom hegyéig sem láttam a sötétségben. Küzdöttem számtalan szörnnyel és... kellett lennie egy pontnak, amikor engem is megfertőztek.
Végül hallottam arról a kesztyűről. Állítólag nem csak puha a  belseje és kényelmes viselet, hanem erőt ad. Erre az erőre szükségem volt, mert addigra már csak egy haldokló város volt a kezeimben. Ha már annyi mindent hagytam elveszni, ezekről az emberekről nem mondok le. Tehát elmentem a kesztyűért, és igaz, tényleg megsokszorozta az erőmet, cserébe viszont minden egyes alkalommal ellopott tőlem valamit. Okot adtam nekik az ünneplésre, arra hogy élvezhessék az életet, mielőtt mindennek vége lesz. Akár egy nagyobb dózisú fájdalomcsillapító, amely végül elaltat és lassan megszűnik körülötted a zsivaly.
Egy részét mondjuk tényleg végiggondoltam, és azt most sem látom másként. Ha tényleg megmenthetjük a lelkeket, és mindenkinek jobb lesz... akkor megteszek mindent. Mielőtt félreérted: nem tervezek öngyilkosságot vagy hasonlót, egyszerűen csak kész vagyok feltenni az egészet egy lapra. Ha kapunk egy második esélyt, az megér minden erőfeszítést... Hmm, nem is hangzik ez annyira rosszul, lehet a végén mégiscsak menő maradok.

Azt mondod, hogy több Savior van... de egészen eddig egy felől sem hallottam, pedig Yusnaanban azért elég sokan megfordultak eddig. Nem hoztak híreket... Az emberek azt hitték teljesen magukra maradtak, hogy senki sem fogja megmenteni őket. Én menedéket adtam, legalábbis igyekeztem vele, ezért letta hely ilyen népszerű. * Karba tette a kezét és felvonta a szemöldökét. * Ezt most komolyan megkérdezted? Bah, a végén te leszel az első, akit megcsapok.

* Bólintott. * Bezony. * Megvakarta a tarkóját, fél oldalasan elhúzta a száját. * Az a helyzet, hogy lövésem sincs... Foszlányok rémlenek, mert akkor már úgy hallottam, mintha a távolból beszélt volna... Lássuk csak... azt mondta, hogy a haldoklót mindig meglátogatja valaki... és valami figyelmeztetésről is beszélt, de... nem, ennél több nem megy. Ha valamit sikerül kibogoznom, akkor sikítok.

Majd adok én neked mindjárt olyan frissítést... * Felnyögött. * Később... most nem érzek elég motivációt arra, hogy felkeljek innen. Azért pár percet kérek, amíg összekaparom magam, de mindenképpen ott leszek regge-... * A mondatot nem tudta befejezni, ugyanis a terem ajtaja olyan lendülettel vágódott ki, hogy a kilincs leverte a vakolatot a falról, amelynek nekiütközött. *

CHANCE! * Mennydörögte Catelyn, aki megvillanó szemekkel nézett a mostmár Ex-Patronra. *

*Csendben, elgondolkodva hallgatta. Ha Chance, pont ő ilyen következtetésekre és helyzetbe jutott ennyi idő után, akkor nem csodálkozott volna azon, ha sokan már teljesen eltűntek volna, vagy öngyilkosok lettek volna a régi csapatból. A történet végén lehunyta szemeit egy apró sóhaj kíséretében, majd bűnbánóan emelte zöldes szemeit a föld felé. Mintha vonzaná a gravitáció.*
Sajnálom Chance.....itt kellet volna lennem.

Habár különböző időkben keltünk fel....azt hiszem, a legtöbben aludtak annyit, mint én. Én is keresem őket....bár...nem vagyok hallhatatlan....én sem, így...szörnyű belegondolni, de lehet elbuktak.
*Rázta meg a fejét keserűen, majd a férfit nézte lepetten. Szavaira elmosolyodott elgondolkodva, majd nyugodtan. Olyan mély nyugodtság s kis hála kifejezése ült a nő arcán, hogy meg lehetett volna kockáztatni azt a tényt, hogy valóban érez egyáltalán bármit is jelenleg....vagy egyáltalán ember e még...olyan e,mint maga Chance.*

*Összevonta a szemöldökét, mialatt próbálta megérteni a helyzetet. Ha valóban volt valaki bent, akkor az csak ez a férfi lehetett. S ha ő volt, akkor bizonyára ugyan olyan, mint ők. Más nem magyarázná a dolgokat.*
Szerinted..... ha találkoznánk vele, az ellenfelünk, vagy a szövetségesünk lenne?

Késő.... *vigyorodott el, azzal csak figyelte ahogyan az ismerős nő berobban az ajtón. Sóhajjal pillantott Chance-ra.* Kitartást akkor....ne felejtsd el, vagy itt hagylak.
*Indult ki de még a nőre pillantott* 
Ne öld meg...reggel találkám lesz még vele. Megkínozhatod, de épp maradjon annyira, hogy tudja vonszolni azt a nagy fejét.
*Azzal még intett, mielőtt az alakja eltűnt volna az ajtóban.*

* Lemondóan megrázta a fejét, majd elmosolyodva nézett Aurora szemébe. * És még te mondod rám, hogy lökött vagyok? Kérdeztél, én pedig válaszoltam, ne legyen miatta bűntudatod... Neked is kijutott a dolgokból, ahogy mondtad. A történetünk kezd egyre hihetetlenebbé válni, de... mikor volt utoljára egyszerű, hmm? A lényeg, hogy talán hamarosan összeszedünk egy csapatot, szétrúgjuk pár szörny hátsóját és összehozunk egy happy endet.

* Karba tette a kezeit, ahogy elgondolkozott ismét a dolgokon. * Ha segítünk az embereken, akkor előbb-utóbb találkozni fogunk a többi Saviorral is, nem? Ugyanazt a feladatot végzik el, mint te... tehát az útjaink keresztezni fogják egymást.
* Hangosabban fújta ki a levegőt, közben megrázta a fejét. * Fogalmam sincs... A káoszon kívül még nem láttam mást egy zárt teremből ki- és besurranni, szóval... Ááá, mit agyalok ezen, majd meglátjuk! Ha mázlink van, akkor barát... Ha nincs (és általában nincs), akkor meg kemény meló lesz.

* Catelyn csörtetése után a gondolatmenete valahogy félbeszakadt, egyedül arra tudott koncentrálni, hogy ezt a beszélgetést túl élje valahogy. * Nem fogom! Találkozunk a fő téren... a szobornál! * Nyögte *
Nem garantálom, hogy egyben marad... legfeljebb egy gyufás skatulyában utánad küldjük a maradványait... * Morogta a nő. Amint kettesben maradtak egy nagyon feszült és kellemetlen "beszélgetés" vette kezdetét. Az eszmecsere végül azzal záródott, hogy Chance megölelte a Patront, és megígérte, még találkoznak a világ vége előtt. *

* Evett pár falatot, végül pedig lepihent, mert eléggé kimerült a korábbi harcban. Nem csak fizikailag érezte magát fáradtnak, hanem a feje is húzta, mindenképpen aludni akart néhány órát indulás előtt. Gondolatban még egyszer körbejárta az elhangzottakat... tényleg ez a helyes út.
Az indulás előtt egy órával ébredt fel, magához vett néhány fontosabb holmit, köztük a csomagolt reggelit mindkettejük számára, majd szoborhoz ment. Ebben az órában ritkán látta a várost, most valahogy csendes volt. Nyugodt. *

Mint mindig, most is nagyon optimista vagy, maradj is ilyen,  s akkor valószínűleg nem lesz semmi gondunk.... legalábbis a lelki résszel.
*Sóhajtott fel egy apró mosollyal. A másik szavaira még bólintott.*
Ha ez így van, már pedig így kellene, akkor nagyon valószínű....... Az imént dicsértelek meg...máris vissza vettél.....
*Rázta meg kissé a fejét, de pontosan tudta, hogy a másik mire akart kilyukadni. Ő is érezte ezt. Habár nem ismerte a férfit, ha valóban ő volt, és valóban itt volt, mint ellenség nem lesz egyszerű.......így pedig, hogy ismeri Chancet jóval nehezebbé válhat a helyzet. Megjegyezte, s tudta, hogy majd erről érdeklődik, de most próbált tovább menni a gondolatok áradatában.*

*Már a városban volt, elhagyva a patron palotáját, amikor ismételten bekapcsolta a kommunikációt. Hirtelen éles hang szólalt fel, amire megrezzent, majd felsóhajtott. Zöldes szemeivel a környéket pásztázta.*
- Mégis hogy gondoltad? Tudod mennyire megijesztettél ezzel a húzással? Ha a káosz ott elnyel, akkor mit tehettem volna?
*Aurora halk sóhajjal lépett ismételten párat előre. Szemeit nem vonta el a horizontról. Figyelte ahogyan szépen lassan a nap bukóban volt. A másik szavait nem tudta komolyan venni, hiszen, hogy aggódhatott volna, ha valójában nem is élt? Csak egy emlékkép volt.... valami amivel Bhunivelze tartotta a nőben a lelket, hogy dolgozzon meg a kívánságáért.*
Semmit.... nem történt semmi baj. Sikerült megtisztítani Chancet a káosztól. Azóta még tisztítottam pár lelket a városban, de ma éjszaka még körbe nézek, kérdezgetek.
- Amíg eltűntél, addig utána néztem pár dolognak. Habár a patron nagyon is kellemes légkört és életet teremtett a városban, vannak olyan hézagok, amik még a múltból valóak. Szerintem ha az ott élők múltjából érdeklődsz, találsz olyanokat akiken még segíthetsz. Reggel hatkor meg találkozunk.
Igen, így lesz. *Hunyta le a szemeit.* 
Azért valamit nézz meg nekem kérlek. Nézz utána annak a volt harcosnak, aki később az utolsó király lett. Rendben? Van valami ami nem tetszik ebben a dologban.
- Meglesz.

*Egész éjszaka ment, futott, vagy érdeklődött. Kisebb-nagyobb gondokat igyekezett megoldani, s szerencsére a legtöbbnél valóban nem volt szükség a harcra. Ez volt a munka könnyebb része. Habár a káosz nagyrészt eltűnt amikor Chance-el megharcolt, a maradvány szörnyekkel éjszaka kellet összetűzésbe keverednie, hogy egy életel többet se tudjanak kioltani. Pletykákat s információkat tudott meg, majd a kora reggelije után, hatkor egy kiesőbb területre lépett. Amint az óra pontosan ütötte a hatot, lehunyta szemeit s a testét fény vette körbe. Az időn kívüli részre érkezett. Beszélt a papnő hasonmásával, majd pár "órát" aludni tért. Amint frissen visszatért a városba, még mindig hat volt. Megdörzsölve a homlokát lépett tovább.* 
Nehezen szokom meg ezt a köztes állapotot.....
*Suttogta s a távolban már kivette az ismerős alakot.*

* A megbeszélt hely felé vette az irányt, nyugodt léptekkel haladt a célja felé. Akik mellett elhaladt, hamar felismerték és mosolyogva köszöntek neki. Még el sem hagyta a várost, de valamiképp már hiányoztak neki az emberek, akiket nap mint nap láthatott. A gondolatai között még ott kísértettek az elmúlt este elhangzott mondatok: nem csak az Aurorával folytatott beszélgetése volt ilyen emlékezetes, hanem amit utána Catelyn mondott neki.

6 előtt valamivel érkezett meg, így türelmesen várta a nőt. Már messziről kiszúrta, így elmosolyodva intett neki. * Jelentem, indulásra készen. Végül... én maradtam a Patron, csak jelenleg szabadságon vagyok és addig a helyettesem lesz a helyemen. Így mindenki boldog... azaz majdnem teljesen. Még meg kell tartanom egy ígéretet: az utolsó órákban vissza kell jönnöm ide, hogy méltó módon búcsúzhassunk ettől a világtól... És... igazából örülnék neki, ha te is velünk lennél. Barátok között.

* Nyújtózott egyet, mire befejezte, visszatért a szokásos könnyedség a vonásaira. * Szóval, mi lesz az első úti cél, főnökasszony? Ha megéheztél, akkor sikíts, úgy felpakoltak, mint egy málhást...

Ez teljesen korrekt, és látom még megvan mindened, legalábbis első pillantásra, így azt hiszem, mégsem volt olyan szörnyű, mint amilyennek lefestetted.
* Nézte hosszan meg a férfit. Észrevette ,hogy rendesen megpakolták. El is gondolkodott, hogy vajon elmondja e neki, hogy elégé hosszú és fárasztó utazásuk lesz....de ha bírja..vagy bírni fogja, akkor bizonyára maradhat az a sok étel. Szavai végére hirtelen emelte zöld szemét a férfira, valami kis hézagot keresve a kimondott mondatok között. Nem tudhatják mi lesz a vége, de pozitívan állnak hozzá. Chance mindenképp, ahogyan Aurora is próbált. Más volt az indok, amiért harcoltak, de a végeredmény mindenképpen egy volt. Egy és közös.
Halvány mosolyt engedett meg, ahogyan a vállán nyugvó fegyverét megigazgatta.*
Az utolsó pillanatokban is támogatod a városod.....nem is te lennél.

Észrevettem...igazából, ha nem fog zavarni mialatt megyünk nem gond. Utána néztem, és mivel lezártátok a gyalogos járatokat a területek között, gondolom a káosz miatt, így mindenképpen a vonat marad.
*Emelte rá komolyabb pillantását egy kicsit.*
Míg aludtál még körbe néztem a város környékén....sikerült néhány polgárod lelkét megtisztítanom...de....nem tudom, hogy hányan lehetnek e még.
*Azzal előre fordult de a férfi mellett lépkedett, határozott, mégis jelenleg nyugodt kiállással.*
Habár Luxerion jó választás lenne.... azt mondom menjünk jelenleg tovább. A Holtdűnékről azt mondják, hogy kevesen mennek oda, mert veszélyes. Sok a káosz szülte lény, na meg persze, szeretnék utána járni, hogy honnan szedted össze L'Cielt ismételten. Ha sikerül pár nap alatt megcsinálnunk, akkor tovább tudunk menni a Vadvidékre.....

Nem-e? Dehogynem... Csak az arcomat megkímélte, igazából tele vagyok karmolásokkal és lila foltokkal... * Közben azért megrázta a fejét, így fejezve ki, hogy valójában nem. * Na jó, bevallom. Süket vagyok a bal fülemre, mert azon az oldalamon állt és üvöltözött. * A nyomaték kedvéért megdörzsölte a fülét. * Kénytelen vagyok. Szeretem, ha a sztoriknak van befejezése... és ha már elkezdtem egyet, akkor úgy helyes, ha ott vagyok a végén is. Nehogy már a nagy fináléból maradjak ki. Akik már régóta a városban laknak... ismerem őket. Tudom honnan jöttek, mit csináltak, miket szeretnek... Ha nem is nevezném őket barátoknak, közeli ismerősök. Nem tehetem meg velük, hogy egyszerűen otthagyom őket, amikor a legnagyobb szükség lenne rám. * Habár a hangja lágyabb volt egy kicsit, ugyanúgy megtartotta a határozott kiállását és lazának ható mosolyát. *

Jah, kénytelenek voltunk... A vonatokat tudjuk felügyelni szinte minden oldalról, míg a gyalogosokat nem. Ráadásul rövidebb ideig vannak kitéve a környezetnek és a káosznak, ha a vonatot választják. Nem feltétlenül olyan lépés, aminek mindenki örül, de kétség kívül a leghatásosabb.
Ennek őszintén örülök. Talán... sok múlik a szerencsén, hogy időben megtaláljuk őket. Lehetetlen átnézni minden egyes házat és mindenkivel beszélni, így ha jó helyen vannak jó időben... * Inkább nem fejezte be a gondolatot. Mind a ketten tudhatták, hogy tökéletes munkát végezni ennyi fővel ennyi idő alatt szinte egyenlő a megoldhatatlannal. Nem akarta lelombozni Aurorát, vagy éppen a saját lelkesedését tompítani. Meg kell tenniük mindent, amit csak lehet. *

Ooo, nagyon egyszerű volt összeszedni, hidd el. Tehetségem van hozzá. * Csettintett a nyelvével. * Akkor kezdjük a dűnékkel... rám fog rohadni a gatyám, azt nem mondtad, hogy hozzak strandcuccokat is. * Elindult az állomás irányába, lassítva a léptein pillantott a nőre. * Na, gyere, mielőtt meggondolom magam.